2018. október 23.
- A bürokráciában nem jelent gondot… általában, de az ismerőseim még mindig rácsodálkoznak, amikor megkérdezik, elmentem-e szavazni, és én azt mondom, nem. Hát… mert nem tudok, nem vagyok magyar állampolgár.
Budapesten élek, lassan kilenc éve, és ilyen távlatban megváltoznak a dolgok. Például már sokkal többet tudok a magyar, mint a szlovák közügyekről. Amikor a barátaim azt kérdezik tőlem, hogy „Mikor jössz haza?”, miközben Udvardon vagyok, vagy hogy a „Szüleid még odaát vannak?”, mindig meg nem értettnek érzem magam. Persze ők honnan tudnák, hogy én mit érzek otthonnak, itthonnak.
„És nem veszed fel?” – kérdezik gyakran. Az állampolgárságot. Nem. És ezt furcsállják, talán az otthoniak legalább annyira, mint az itteniek néha. Nem veszem fel, és ebben a „Nem veszem fel”-ben van némi dac és büszkeség egyaránt. Az én magyar identitásom ugyanis egészen speciális, legalábbis ahogy én tapasztalom. Lehet ezt lokálpatriotizmusnak hívni, meg kereshetnék rá definíciókat, de inkább úgy mondom, én felvidéki magyar vagyok.
Pozsonyban vagy Prágában szlovákul, csehül hallani a következő megálló nevét a villamoson nekem nagyon otthonos érzés. Pedig nem erős a szlovák tudásom, sőt. A pulzusom kétszeresére nő, ha felveszem a telefont, és kiderül, hogy hirtelen használnom kell a nyelvet. Meggyőződésem, hogy nem vagyok egyedül ezzel. Örülök, ha szlovákul szól a rádió, és melegség önt el, ha kétnyelvű táblákat látok az országban.
Ezt a kettősséget azzal magyarázom, hogy egy ország nemzeti kisebbségének identitása mindig relatív, vagyis más nemzethez képest is meg tudja magát határozni.
Ez olyan, mintha azt mondanám: ahhoz képest vagy zöld, hogy nem vagy kék vagy narancssárga. Így a magyarságom mindig a szlováksághoz is fog kötődni egy kicsit, mert így nőttem fel, egy relatív helyzetben.
Ez egy Magyarországon felnőtt magyar identitással rendelkező személynek egészen más. Hiába is magyarázod egy szigeten élőnek, aki sosem élt egy országban más nemzetekkel, hogy mi az, hogy Szlovákiában születtél és magyar vagy, mert neki nagyon idegen a nemzeti kisebbség gondolata.
Szóval nem veszem fel a magyar állampolgárságot a szlovák helyett, egyrészt mert hivatalosan nincs rá szükségem, és mert ugyan szeretem Budapestet, Magyarországot, úgy tekintek rá, mint történelmi hazámra, de az otthonom Szlovákiában van, a Felvidéken. Nekem ez egy erős szimbólum. Az ember nem vesz fel csak úgy állampolgárságokat.
Valaki magyar, valaki magyar és udvardi, vagy újvári, pozsonyi, budapesti, vagy amerikai magyar, mindenki máshogy magyar, és persze mindenki máshogy szlovák vagy ukrán vagy brit vagy akármi más. A dac bennem annak szól, hogy hát hadd éljem meg úgy ezt a dolgot, ahogy azt én és csakis én akarom, a büszkeség meg inkább egy olyan tényező, ami egyedivé tesz engem itt Budapesten. És mindkettő fontos.