- Az egyetem épületéből kiérve két irányban is van egy-egy villamosmegálló. Elsős korunk óta automatikusan jobbra indultunk el, pedig az a hosszabbik út. Már egy ideje próbáltam rászoktatni a szaktársnőimet a közelebbi villamosmegállóra, de még én is sokszor észreveszem, hogy a hosszabbik úton megyek, és közben már lehagyott két villamos is, amin ülhetnék.
Ezen a napon balra indultam el. Az a fajta vagyok, aki ha meglátja a villamost és esélyt lát arra, hogy elérje, rohan mint az őrült, aztán szédelegve kapaszkodik a légszomjtól a zakatoló járművön. Láttam közeledni a villamost, de ezen a napon valahogy a csillagok úgy álltak, nem rohanok, minek. Egyébként is úgy tartja a mondás, villamos - és még néhány dolog - után nem éri meg futni, úgyis jön a következő. Jött is, fel is szálltam mindjárt a sofőrnő mellé – ami mostanában, ahogy már egy ideje megfigyeltem, nem is olyan szokatlan dolog, persze ennek a történetnek nem az a küldetése, hogy a feltörekvő feminizmus kérdéseit taglalja, csak úgy megjegyeztem. Két megálló lett volna az egész, semmi több. A villamos tele volt, egy kézzel kapaszkodva álltam, másik kezemben telefont nyomkodtam. Csak a szokásos kép egy mai utazóról a világban.
Nem nagyon figyeltem, mi történik körülöttem, viszont a hatalmas fékezést és csattanást akkor is megéreztem volna, ha nem sérti fel a vasrúd a karomat. A leírt mondatom félbemaradt, a villamoson csend volt pár pillanatig. Talán túl hosszú ideig is. Az ablakon kinézve egy piros autót láttam az ütközőre rongyolódva. Még mindig csend. A villamosvezető kijött a kabinból, megkérdezte jól vagyunk-e. Körülbelül akkor kezdett derengeni, mi is történt, automatikusan elkezdtem nyomkodni a zöld gombot, hogy nyíljon ki az ajtó. Persze nem nyílt addig, míg a vezető a kabinban meg nem nyomta a főkapcsolót. Kiszállt ő, majd én is. Akkor hallottam meg a szünet nélküli dudaszót.
Van az a rész a filmekben, amikor lassítva mutatják a fontos jeleneteket. Katonák rohannak egymással szemben a harctéren, egy pár első csókja, egy magas épületről zuhanó test. Így érzékeltem azt a néhány másodpercet, míg bepillantottam a kocsi ablakán. A dudaszó és minden más elhalkult, láttam a légzsákokat, a vért, az eszméletlen, 50 év körüli kopasz férfi lebicsakló fejét. Csak pár másodperc volt, az első sokk, mikor találkozol egy húsvér emberrel, aki talán az életéért küzd. És hiába voltam ezeregy képzésen, bemutatón, szituációs gyakorlaton, egészségügyi vizsgán, hiába olvastam száz és száz cikket arról, mit kell csinálni egy ilyen helyzetben, abban a pár pillanatban minden kiesett. Néhány ijesztően lassú pillanat. Aztán minden felgyorsult.
Kapcsoltam. A dudaszó újra zengett, hallottam az emberek kiáltásait, fékező autókat, én pedig elkezdtem rángatni a kocsiajtót. Hirtelen beugrottak a tanult mozdulatok, a folyamat, mit kell csinálni először, és bár nem voltam benne biztos, hogy ha segítenék is, nem csak rontanék-e a helyzeten – egyáltalán nem voltam benne biztos! - csak az hajtott, amit belénk neveltek: segíts, ha tudsz. Tudtam, előbb meg kell szólítanom, esetleg az egyik fájdalompontjára hatni, hogy megtudjam, eszméleténél van-e. Meg kell bizonyosodnom arról, lélegzik-e. Hallás, látás, tapintás. Fel kell mérnem a terepet, hívni a mentőt. Ha lélegzik, az autóban hagyom, ellátom a sebeit. Nyomókötés, fedőkötés, sín, attól függ. Ha nem, kiszedem a kocsiból - mert egy gerincsérülés még mindig a kisebbik baj, mint az, hogy az életét veszíti – és elkezdem a szívmasszázst. 30 nyomás, 2 befújás, stayin' alive. Ameddig csak bírom. Ez is csak kb. 1 másodperc lehetett. Hihetetlen, mennyi minden történhet ennyi idő alatt. Végül ez megmaradt mind elméletben. Észrevettem, hiába rángatom az ajtót, az zárva van. Megállt a tudomány. Persze egy idő után biztos kitaláltam volna valamit arra, hogyan lehetne kinyitni, de szerencsémre (és természetesen az autóban ülő férfi szerencséjére) mellettem termett egy férfi pisztollyal (?) és azt harsogta, álljak arrébb. Elkezdte püfölni az ablakot a fegyver nyelével, én néztem még mindig a sokk hatása alatt, és hirtelen csak arra tudtam gondolni, mi van, ha elsül a fegyver, a golyó pedig mellkason talál.
Az emberek özönlöttek a villamosról, a járdákról, az autókból. Valaki leintett egy mentőautót és én arra eszméltem, hogy a járdaszegélyen állok imára kulcsolt kézzel. Fogalmam sincs, hogy kerültem oda, arra sem emlékszem, hány Miatyánkot mormoltam el, mire észrevettem, hogy imádkozom. Csak álltam és néztem, ahogy jól felszerelt egészségügyi táskákban kutatnak kötszerek után, ahogy elvágják a duda kábelét, lefűrészelik az ajtót, stabilizálják a férfit és a hordágyra helyezik. Nem tudom, mennyi idő telt el.
Miután a mentőautó elszáguldott a legközelebbi kórház felé és a hányingert keltve fotózó, azonnal a közösségi oldalra posztoló nézelődők is szétszéledtek, elindultam gyalog a következő megállóig. Nagyon gyenge voltam, elérzékenyült és kába. Tudom, naponta történik hasonló baleset, de az egész további napom nyugtalan volt, szinte csak arra tudtam gondolni, vajon túlélte-e. Azon is gondolkodtam, mi lett volna, ha egyedül vagyok. Ez egyébként nem volt ismeretlen, ha unatkozom a vonaton, buszon, csak úgy unalomból sokszor játszok le a fejemben egy-egy közúti balesetet, és gyakorlom, mit is kéne tennem ilyen esetben. Mindig azt hittem, hirtelen tudnék reagálni, de nem számítottam erre az első sokkra. Ha egyedül lettem volna, tudom, mindent megtettem volna azért, hogy életben tartsam őt, és ezt mind annak köszönhetem, hogy 9 éves korom óta szoros kapcsolatban állok az egészségüggyel a cserkészet révén. Sosem éreztem még ennyire fontosnak ezeket a képzéseket, forgószínpados foglalkozásokat, szituációs gyakorlatokat, előadásokat. Bele akarom magam ásni az elsősegély rejtelmeibe, buzdítani az ismerőseimet, hogy tanulják, mert életet menthet. Azóta még többször játszok le a fejemben különféle közúti baleseteket, csak most már egy folyamatos dudaszó is kíséri a háttérben az eseményeket. A piros autó dudája.