Cserkesznapló Amerikából, negyedik rész: Hogyan válnak a magyar cserkészek vezetővé Amerikában?

Sütő Zsuzsanna | 2022. október 24.
Már az előtábor hiányán meglepődtem. Idehaza 3 napot szinte folyamatosan dolgozunk: építünk, ásunk, fúrunk, faragunk

A vezetőképző táborok előtt újra volt bennünk egy kis félelem: megint sok ismeretlen emberrel kell megtanulni dolgozni, összecsiszolódni, megszokni az ottani szokásokat. Árpád jelöltként tért vissza a parkba, én pedig az őrsvezetőképző tábor egyik törzstagjaként. A törzsből csak egy embert ismertem, szóval volt bennem egy kis szorongás, hogyan tudok majd egy ilyen összeszokott csoportba beolvadni. Szerencsére csupa jó ember közé kerültem, és igazán otthon érezhettem magam köztük. Mikor megérkeztünk, érdekes volt látni, ahogy megtelik a park és mivel már mi is töltöttünk ott két hetet, picit mi is haza tértünk ide. 

Vk csatakiáltás
(forrás: Lengyel Emi)

Hiányzott Fillmore. Sajnos már nem volt annyi gyönyörű szentjánosbogár, mint az iskolatáborban, mivel véget ért a rajzási időszakuk. Viszont ezért kárpótoltak a csillagok. Még az első fillmore-i napunkon mondták, hogy itt aztán olyan csillagos égboltot látunk majd, amilyet Amerikában csak kevés helyen lehet. Mindig figyeltem, de sosem volt különösen lenyűgöző a látvány. Arra gondoltam, otthon százszor szebbek az éjszakák, de az itt élőknek biztos már ez is nagy szám. Végül valóban ámulatossá vált az égbolt, csak ki kellett várni. A vezetőképző tábor alatt ragyogott minden éjszaka, az egész tejutat látni lehetett, és szinte fizikai fájdalom volt elszakítani a szemem esténként az égboltról. Azt nem tudtam megítélni, szebb-e mint otthon, de valóban csodálatos élmény volt szinte minden éjszaka.  

A másik csodás dolog a csillagos égbolton az a Nagy-Göncöl volt. Bárhol vagyok, a Föld bármelyik részén, elalvás előtt mindig megkeresem a Nagy-Göncölt az égen. Ilyenkor arra gondolok, hogy amikor egy nyári este sétálok hazafelé az utcán, akkor pontosan a Nagy-Göncöl felé megyek. És ha távol vagyok az otthonomtól, megkeresem ezt a csillagképet, és elképzelem, ahogy megyek felé, tudom, hogy balra van a házunk. Képzeletemben bemegyek, és minden családtagomat megölelem. Így szoktam jó éjszakát kívánni az otthoniaknak, még itt, Amerikában is.

Az amerikai magyar cserkészeknél egy kicsit máshogy van a vezetőképző táborok elosztása. Segédőrsvezetőképző-tábor helyett itt az ún. Dobó tábor van, amely elméleti és gyakorlati tudással készíti fel az őrsvezetőképző-táborokba készülő fiatalokat. Ezen kívül van a “Kisvilág”, amely magába foglalja a kiscserkész mintatábort, a Kiscserkész Őrsvezetőképző-tábort és a Kiscserkész Segédtiszti tábort. Ez a három tábor szinte mindent együtt csinál, és nagyon-nagyon jó hangulat van náluk mindig. Mellettük természetesen van a “Nagyvilág”, amely a nagy őrsvezetőképző-tábort, a nagy mintatábor, illetve a Dobó tábort gyűjti össze. Ez a három tábor is szoros kapcsolatban áll, hiszen a nagy ŐV jelöltjei a mintatábornak és a Dobó tábor résztvevőinek tartanak őrsiket és különféle programokat. Illetve a két “világ” is sokszor keveredik, a törzstagok sokszor járnak át a másik tábor programjába, keretébe segíteni, ami igazán színesíti mindenki képzését. Végül, kicsit távolabb a nyüzsgéstől, a park további részében van a nagy Segédtisztképző tábor, és a Tisztképző tábor is.

Az itteni vezetőképző táborok szintén kicsit mások mint az otthoniak, és úgy gondolom, hogy sok olyan dolgot tapasztaltunk, amit haza tudunk vinni majd.

Már az előtábor hiányán meglepődtem. Idehaza 3 napot szinte folyamatosan dolgozunk: építünk, ásunk, fúrunk, faragunk (belső poén ;). Ez náluk két dolog miatt is elmarad: az egyik, hogy az állam olyan nagy, és olyan sok helyről érkeznek a törzstagok és a jelöltek is, hogy egyszerűen csak néhányan tudnak eljutni az előtáborra, tekintve hogy rengeteg idejük elmegy az utazásra. A másik dolog az, hogy mivel a park szépen ki van építve, így az alap építményeken kívül nem sok mindent kell elkészíteni. És persze mivel minden éven itt vannak a VK-k, minden altábornak megvan a fix helye, és egyes építményeket,  mint például a zászlórúd, vagy faliújság egyszerűen csak ott hagyják éveken keresztül. Bár bevallom, nekem hiányzott az építkezés, hiányzott a nomád életmód, de láttam azt a jó oldalát is, hogy így teljesen a jelöltek képzésére tudtunk koncentrálni. Persze építkezést nekik is tanítottunk annak ellenére, hogy a körleteket csak minimálisan kellett kiépíteni. 

Szentmise a Fenyőkatedrálisban
(forrás: Lengyel Emi)

Nagyon jó élmények voltak a közös zászlóceremóniák és a tábortüzek, a különféle régiók szokásainak megismerése. A tábortűzvezetés technikáját nehezen szoktam meg, eleinte nem is értettem, miért állnak és járkálnak folyton a tábortűzvezetők. Kiderült, hogy itt ez a szokás, a tábortűz levezénylői folyamatos kontaktusban vannak a tűz körüli emberekkel. A végére már nagyon megtetszett ez a módszer is, hiszen így sokkal viccesebb, pörgősebb keretjeleneteket tudtunk összehozni. És bár nekem mumusom a tábortűzvezetés, szerencsére csak jó élményeim vannak az ideiekből!

Igazán tetszett, hogy az egész vezetőképzés egy nagy közös zászlófelvonással és közös szentmisével/Istentisztelettel indult. Itt találkoztak az altáborok, mindenki izgatottan kereste az ismerős arcokat.  A tábor alatt volt egy nagy közös tábortűz is, és a végén szintén közösen miséztünk egyet és levontuk a zászlót. A szentmisék nekem még inkább különlegesek voltak, mivel Eszti megkért még a tábor elején, hogy legyek idén én az ún. “misenéni”, tehát én készítsem elő a dallistát, és tanítsam be az összes altáborral. Azt hiszem, nem titok számotokra, hogy nagyon szeretek misedalokat énekelni, szóval nagy-nagy örömmel vállaltam el a feladatot. Szerettem volna új dalokat is megtanítani, és sikerült kettő, itthon sokszor énekelt dalt átadnom az ottani cserkészeknek, ami igazán elnyerte tetszésüket. Ennek a posztnak az volt a legjobb része, hogy az összes altábort megismerhettem, mikor átmentem hozzájuk dalt tanítani. Ilyenkor mindig elkísért egy atya is, és beszélt kicsit arról, miről is énekelünk az adott dalokban. Nagy sikerként könyvelem el a “misenénisségemet”, hiszen a legtöbb altábor teljesen rákattant az új dalokra. Azokra meneteltek, énekelték a tábortűz körül, sőt, a KCSŐV fiai ezeket zengve zuhanyoztak. Mindkét szentmise csodálatosra sikeredett, tekintve, hogy mindenki szívből énekelte a dalokat, és persze a varázslatos helyszín, fenyőfa katedrális is nagyon hozzásegített.

Ezen kívül az altáborok sok közös programok szerveztek: voltak tábortüzek, métázások, közös játékok, táncházak. Egyik kedvenc itteni VK különlegességem az a táborok közti levelezés volt. Bár logisztikailag bonyolult volt, de mindenki fontosnak tartotta, hogy tudjuk tartani a kapcsolatot a más altáborokban lévő ismerőseinkkel, esetleg tudjunk lelket önteni a másikba. Itt pedig még fejlesztő hatása is volt, hiszen magyarul kellett írni a leveleket. Mivel Árpinak és nekem is már sok ismerősünk volt itt az előző táborokból, szerencsére mi is be tudtunk kapcsolódni a levelezgetésbe.

Nagyon sok ismerős emberrel találkoztunk a VK alatt, és még többet ismertünk meg. Itt is mindenki nagyon kedves és türelmes volt velünk, és az első félelmek ellenére igazán hasznosnak éreztük magunkat: tudtunk új játékokat, új dalokat tanítani, programokat tartani. És persze rengeteg ilyen újdonságot tanultunk mi is. Ez az egyik legnagyobb értéke ennek a programnak: a tapasztalatcsere. Árpád és én is hasonló véleményen voltunk a táborok végén: igazán sikeresnek éreztük mind a kettőt. Árpád cserkésztiszt lett, én pedig sok-sok új tapasztalatot tudok hazavinni az otthoni őrsvezetőképzésbe. Ahogy az iskolatábor végén, itt is sokan maradtunk még egy éjszakát a táborzárás után, és most is nagyon jó hangulatú, tábortüzezős, táncolós, lelkizős bulit tudtunk csapni. Bár itt már kicsit szomorúbb volt a hangulatom, hiszen már volt, akitől búcsúzkodnom kellett, hiszen a nyár folyamán már nem láttam őt. 

_
(forrás: Sütő Zsuzsanna)

Hazafelé, bár nagyon fáradtak voltunk, egy kis niagarai kitérővel indultunk el. Nem sokat tudtam a Niagaráról, ezért aztán nagyon meglepődtem, mikor odaértünk. Mindig azt hittem hogy valahol a semmi közepén van, erre egy városi parkolóban szálltunk ki az autóból, a másik felén Toronto magaslott felettünk. Felfoghatatlan volt az a vízmennyiség, ami ott lezúdult. Nem mentünk le hajóval a folyóra, csak a fenti sétányt jártuk körbe, de így is szuper élmény volt, a fáradtságot kivéve.

Azt gondoltuk, ezután legalább három nap alvásra lenne szükségünk, de ehelyett sokkal izgalmasabb hét elé néztünk: elindultunk kirándulni! Az első állomásunk Chicago volt, ami különösen mély nyomot hagyott bennünk, és közös megegyezés alapján a kedvenc itt látott amerikai városnak tituláltuk. Jó, New York-kal nem tudom egy lapon említeni, de szerintem két külön kategóriába tartoznak. Már az első pillantás gyönyörű volt, a buszból csodálatos panorámával tárult elénk a város, felette pedig épp kelt fel a hatalmas narancssárga Hold. Egyik nap felmentünk egy felhőkarcolóba, ahol láttuk Chicagot fényben, naplementében, és végignéztük, ahogy a Michigan-tó felett felkel a rózsaszín szuperhold, majd fényben árasztódik el a város. Csodálatos volt! Emellett igazán hangulatos volt a tó, a folyó és a folyó mellett kiépített város. Pár napot töltöttünk csak itt, ami alatt igyekeztünk mindent megnézni, majd tovább indultunk Washington DC-be. Itt is gyűjtöttünk sok-sok kilométert a lábunkba: kifulladásig múzeumoztunk, annyi híres festményt és szobrot láttam, hogy már szinte természetessé váltak. És emellett két kedves cserkészcsaládnál is vendégeskedhettünk. Elvarázsoló volt a város történelme és az rengeteg szépség, amit rejt.

A masszív turistáskodást befejezve a philadephia-i magyar tanya felé indultunk, ahol várt ránk a körzeti kiscserkésztábor, egy kis Harry Potterezés és autóeltűnés is. De ezt hagyjuk a következő cikkre.