- Jaj, én kiskoromban mindig énekesnő akartam lenni! Tíz éves koromban a TV előtt rongyosra zengtem az All I want for Christmas-t az „Igazából szerelem” című filmből. Édesanyám szerint iszonyú sokat daloltam, szinte mindig, de legfőképp a cserkésztáborok után. Ő szerette, a bátyáim kevésbé.
Meg elárusítónő is akartam lenni. Valahogy azt képzeltem, ha én ott dolgoznék, minden enyém lenne, az összes karamellás nyalóka és Hubba-Bubba, amit a szüleim nem mindig vettek meg nekem. Aztán persze álmodoztam olyanról is, hogy egy elfeledett ország hercegnője vagyok, és majd jönnek értem szép hintón, visznek szép ruhában az egész családommal együtt. Szóval csak a szokásos lányos dolgok. Végül egy idő után a „Mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre zsigerből rávágtam, hogy „Anyuka, mi más?”.
Számomra nem volt különösen nagy tragédia a pályaválasztás. Azon szerencsések közé tartozom, akik gyerekkorukban tudat alatt magukba szívták az élményeket, aztán a megfelelő időpontban – persze némi szenvedés és „nem-lesz-belőlem-semmi” hiszti után – előbukkant a válasz. Sokáig a Nagymarosi Ifjúsági Találkozókkal magyaráztam a barátaimnak, hogy miért választottam a mostani hivatásomat. Kiskoromban sokszor jártam ide anyukámmal és a testvéreimmel. Este 6-kor, az egész napos programok után mindig egy nagy közös szent misével zárjuk a találkozót. Mi, kicsiként a „Gyerekmaros” programjain vettünk részt, és a többi gyerekkel együtt vonultunk be a „Gyere kicsi barátom”-ot énekelve a misére. A színpad jobb oldalán ültünk, de engem a színpad bal oldala mindig sokkal jobban vonzott. Ott olyan emberek, gyerekek ültek, akik nyilvánvalóan mások voltak, mint én, de nem tudtam megmagyarázni, miben mások, és valahogy mindig velük szerettem volna lenni. Látható volt, hogy nekik sokkal több segítségre van szükségük, mint nekem, mint a többi embernek. Megmagyarázhatatlan, addig ismeretlen, túláradó szeretetet éreztem irántuk. Persze sosem mertem odamenni, csak csodáltam őket messziről.
Mindig azt hittem, hogy ezek miatt a pillanatok miatt lettem gyógypedagógus. Aztán a minap történt velem egy olyan dolog, ami eszembe juttatott egy másik, furcsa mód eddig elfeledett indokot is.
A plázában voltam, ahol egy lányt vettem észre a földön elterülve. Odasiettem hozzá, epilepsziás rohama volt. Míg sálat tettem a feje alá, ültem mellette, vártam a mentőket, figyeltem az arcát, és arra gondoltam, én őt valahonnan ismerem. Aztán egyszer csak bevillant Ildikó, az általános iskolai osztálytársam. Egy epilepsziás, értelmileg sérült lány, aki egy osztályba járt velünk 9 évig. Nem tanult, csak ott volt mellettünk, legtöbbször csak radírozta az üres papírt, majd a radírmorzsákból új radírt gyúrt. Kismilliószor láttuk az epilepsziás rohamait, rutinosan kezeltük már kiskorunk óta. Persze, mint minden olyan embert, aki eltér a tőlünk megszokottól, sokan bántották, viccelődtek rajta. Iszonyú fájdalmat éltem át ilyenkor, és mindig nagy késztetést éreztem az iránt, hogy valahogy segítsem őt. A plázában, míg az ismeretlen lány arcát figyeltem, Ildikóra gondoltam, és arra, hogyan feledkezhettem meg arról, milyen csodálatos volt, hogy egy ilyen „integrált” környezetben nőhettem fel, hogy ő ott volt mellettem, mellettünk, és természetessé tette számunkra a másságot.
Hálás vagyok ezekért a pillanatokért. Azért, hogy a gyermekkorom történései titkon magot vetettek bennem, és az érettségi felé közeledve kicsírázott a gondolat, hogy gyógypedagógus akarok lenni. Talán sokkal hamarabb rájövök erre, és kevesebbet őrlődöm, ha törődnek a továbbtanulásunkkal az iskolában, meghívnak különböző szakmabeli embereket, hogy mutassák be a hivatásukat, bemutatnak nekünk munkahelyeket, vagy tudatosan segítenek kitalálni, miben vagyunk jók. Viszont mindezek ellenére, Nagymarosnak és Ildikónak köszönhetően most azt csinálom, amit szeretek: kicsi autizmussal élő gyermekeket nevelek, és bár sokszor vadakat terelő juhásznak érzem magam (harapnak/ütnek/rúgnak rendesen), csodaboldog vagyok. Teljességgel hiszem, hogy mindenkire rátalál majd a hivatása, csak türelmesen ki kell várni azt. Éljetek halló szívvel, és sikerülni fog!
(Érdekesség: a „vadakat terelő juhász” szerepében csak a cikk végén láttam meg önmagam, pedig az elejétől ott virított a lap tetején. Wow!)