- Amióta ember az ember, életünk összefonódik a énekléssel és a zenével. A beszéd kialakulása után lassacskán az ember rájött, hogy dallamosan is ki tudja ejteni a szavakat, és kifejlődött az ének.
Az első dallamok valószínűleg az isteneiknek tiszteletére szólaltak meg, de az is lehet, hogy munka közben énekelték. Ezek után aztán kifejlődtek a hangszerek, és már kész is volt maga a zene.
Aztán a dalokat és a zenét sok-sok éven keresztül egymásnak adták át az emberek, mint egyfajta tudást. A szövegek szájról szájra, a zene zenészről zenészre száll. Az első hanghordozó berendezések a 18. században a zenélő dobozok szögeshengerei voltak, amit forgás közben a kiálló szögeikkel sípokat, csengőket vagy fémlapkákat szólaltattak meg.
Ezek után egy évszázaddal később kialakultak hasonló elv alapján a lyukkártyákkal működő zenegépek. 1877-ben viszont Thomas Alva Edison bemutatta az első otthoni hangrögzítése és lejátszására alkalmas eszközt, a fonográfot. Ennek alapja kezdetben egy vékony ónfóliával bevont forgóhenger volt, amire egy tű a hangtölcsér által befogott hangokat karcolta bele. Műsorideje 2 perc volt.
A lejátszás ennek a fordítottjaként működött. Kísérletezések után az ónfóliát viaszrétegre cserélték a minőség és a rögzítési időtartam növelése érdekében, és a kezdetben kézi meghajtást felhúzós motorra cserélték, ami biztosította a lejátszás folyamatos sebességét is.
Érdekesség, hogy már akkor is készültek műsoros megvásárolható fonográfhengerek, de mindegyik felvétel elkészítésekor el kellett játszani a zeneszámot. Későbbiekben aztán megoldódott ez a probléma, és beindult a tömeggyártás, és a magnetofon feltalálásáig ez maradt az egyetlen otthoni hangrögzítésre alkalmas eszköz. Használták diktafonként, de népdalokat és híres emberek hangját is rögzítették vele.
Vele majdnem párhuzamosan alkották meg a gramofont, aminek egy először kemény gumiból, majd később sellából préselt korong volt a hanghordozója. Ezen a barázda spirál alakban futott, de a tű a fonográffal ellentétben nem fel és le, hanem oldalirányban mozgott ki. A mechanikus jelet aztán egy membrán alakította át hanggá, és egy cső továbbított a tölcsérbe, ami felerősítette a hangot. Legnagyobb hátránya a tű kopása volt, mindegyik lemez után cserélni kellett.
Eleinte csak az egyik oldalra préselte, de később megjelentek a kétoldalas lemezek. A műsoridő oldalanként 5-6 perc volt. Az elektronika megjelenése után a membránt felváltotta egy elektronikus jelerősítő.
EP (jobb felső), SP (jobb alsó)
(Kép forrása: Wikipedia) (Kép forrása: Wikipedia)
A technika előrehaladtával a lemezek anyaga vinilre változott, és mikrobarázdákat kezdtek használni, ami megnövelte a műsoridőt. Ezt nevezték mikrobarázdás hanglemeznek, amit lemezjátszón játszottak le. A köznyelvben ezek voltak az ún. ,,bakelitlemezek”, bár a bakelitből soha nem készültek, mert préselésre alkalmatlan anyag. Ezek tömeggyártása már nem okozott gondot és milliószámra dobták piacra őket különböző méretben. Műsoridejük mérettől függően 3-30 perc oldalanként.
Következő megállónk a magnetofon szalag, ami mágnesezhető anyagból készül, így azt a mágneses fej olvasni, törölni és újraírni is tudja, persze vannak csak olvasó fejek is. Ezek először orsós vagy szalagos magnón voltak lejátszhatóak, a magnókazettákat csak később fejlesztették ki.
Ezek lejátszói aztán különféle alakban jelentek meg. Az szalagos magnókból alakultak ki az első hordozható vállpánttal ellátott elemes változatok. A magnókazetták korában a felhasználás nagyon kibővült. Telefonok üzenetrögzítője, mikor hangot rögzít és visszajátszik. Diktafon, riportoknál használták hangrögzítésre. Sztereó magnó, mikor már a szalagra párhuzamosan 2 hangot tudtak rögzíteni, és a jobb és a baloldali hangszóróból szólt. A sor végén pedig a sétálómagnót találjuk, ami elemmel működik és fejhallgató csatlakozik hozzá, hogy zenehallgatás közben mást ne zavarjunk.
Ezek után nagy előrelépés történt, 1982-ben megjelentek az első digitális hanghordozók. Ezeknek csak az egyik oldala volt használható. A CD csak olvasható volt, a CD-R írható volt, a CD-RW pedig írható, törölhető és újraírható volt. A zene mellett képek és más adatok tárolására szolgált. Általában 700 Mb kapacitásúak voltak. Lejátszásukra számítógép, hifi-torony, CD-lejátszó vagy diszkman szolgált.
Továbbfejlesztésük a DVD, aminek az egyrétegű egyoldalú kapacitása már 4,7 GB volt. Léteztek aztán egyrétegűk kétoldalas 9,4 GB, kétrétegű egyoldalas 8,5 GB és kétrétegű kétoldalas 17 GB kapacitással. Lejátszójuk a DVD-lejátszó.
A jelenlegi csúcs a flashmemória, ami egy nem felejtő, megmaradó ("non-volatile") típusú számítógépes adattároló technológia, mely elektronikusan törölhető és újraprogramozható.
A tároló eszköznek nincs szüksége tápfeszültségre ahhoz, hogy a benne tárolt információt megőrizze. Elsődlegesen memóriakártyákban, USB flash drive-okban (pl. pendrive) és SSD-kben azaz szilárdtest-meghajtókban használják őket. Ezek segítségével tárolhatunk zenét, képeket és adatokat a mobiltelefonunkban is. A pendrivekból nagyon sokféle, akár vicces kivitel is készül.
Ezzel zárom mai témánkat, de bizonyos, hogy a fejlődés nem áll meg, és már most a hadiipar vagy az űrtechnológia ismer sokkal hatékonyabb adattárolási módszereket, de az még beletelik pár évbe míg ez magánembereknek is elérhetővé válik. Bár az igazat megvallva már most annyi elektronikus adattá kódolt zeneanyagot tudunk tárolni egy apró USB-kulcson, amit talán soha az életben nem lesz időnk meghallgatni.
forrás: wikipedia